HALLGATLAK

LEXIKONOM

FACEBOOK





Dúl Antal írása a vágyakról

(In: Világokon át. Szerk.: Lőrincz Gabriella. Bp., 2007, 208-213.)


Metafizikailag a vágyak oka a polaritás. A vágy mindig hiányt jelent. Feszítettséget, feszültséget, a kiegészülést követelő sóvárgást. Minden, ami polarizált állapotban van, sóvárog arra, hogy a másik felével egyesüljön. Vonzás és taszítás törékeny egyensúlyában élünk.

A biológia rendjében ez a hiány az éhségnek, szomjúságnak megjelenése. A biológiai szint az az állapot, amelyben mindennapos energiapótlásra szorulunk. Követeli, hogy rendszeresen töltsük fel étellel, itallal, életörömmel, információval. Az állat- és növényvilágban azt látjuk, hogy a természet rendje némiképp szabályozza az élőlények éhségét, és korrigálja a mértéktelen vágyakat. Nem ehet többet a szükségesnél az elefánt, nem ehet többet az oroszlán, nem nőhet több fű, egymást spontán rendben tartják. Ez a természet "dharma-rendje".

A hindu hagyomány nagyon alaposan megvizsgálta az ember vágyainak kérdését. Az élet út, valahonnan valahová elvezet, és semelyik lénynek sem könnyű azt végigjárnia. Életéhez éppen ezért minden lény kap "egyetlen csepp mézet", hogy nehéz utazása valamelyest elviselhető legyen. Ez az egy csepp méz a gyönyör.

De mire vágyik az ember? - Vágyainkban vagyunk a legkevésbé egyformák. Vannak közöttünk fiatal, felnőtt és idős lelkek, és ezek életigénye igen eltérő. Érettségének megfelelően a közösségben négyféle tudatszintű ember él. A káma, az artha, a dharma és a dnyána típus.

A "legfiatalabb lelkekben" a boldogság utáni heves vágy él. Ez a káma szint (a szó maga is gyönyört jelent), amelyet főként a testi vágyak és a közvetlen vágykielégítés jellemez. A káma állapotát Hamvas Béla "életéhségnek" nevezi. A betölthetetlen lyukas zsák. A hinduk nem vetik el a gyönyörök egyikét sem, hiszen minden Brahmantól van. Ha a testi gyönyörökre sóvárogsz, érd el. De pontosan tudják, hogy a test túlzott kényeztetése, a mértéktelen étel, ital és szerelmi örömök csömörhöz és rezignációhoz vezetnek. A sóvárgás állapota olyan, mint egy örvény tölcsére. Mikor az ember az életörömöket beledobja ebbe a tölcsérbe, akkor az örvény szája valamennyit elnyeli, és az ember abban a pillanatban el is veszíti. Lehetetlen megtartani őket, és az ember egyre kielégületlenebb marad. A hinduk azt mondják, azért nem tudjuk megtartani ezeket az örömöket, mert ezek nem igazán méltó vágyak. Csak amire az ember igazán vágyik, azt kapja meg.

A káma szintnél tehát többre méltó az ember. Amikor a tudatosítás egy magasabb fokára lép, és már átlátja a direkt életélvezet paradox csapdáit, megpróbálja szabályozni és állandósítani a vágyait. Mintegy rögzíteni őket. Vagyont, hatalmat, hírnevet akar. Ha fölteszi magának a kérdést, "mit érek én?" - azt válaszolja: "Annyit érek, amennyim van!"

Csakhogy a vagyonhalmozás a magunk és mások életerejének kiszívása árán lehetséges. Vagyis szükségképpen parazitizmushoz vezet. Az, hogy ma a harmadik világban, Etiópiában, Afrikában, Dél-Amerikában, Ázsiában az emberek éhen halnak, nem a természet műve. Nem a sivár életfeltételek, vagy a rossz helyi adottságok okozzák. A nyomornegyedektől nem sokkal távolabb ugyanazt a sivatagot paradicsommá tudták változtatni. A korlátlan mértékű vagyon mintha szükségképpen korlátlan mértékű nyomorral társulna.

Ezen a második fokozaton a vagyon, a hírnév és a hatalom őrülete uralkodik. A hatalom, a vagyon és a hírnév az embert démonivá teszi. Az artha szint hátterében Hamvas Béla szavával a "három ősdémon" áll: a kizsákmányolás, a hazugság és az erőszak. A vagyon mindig kizsákmányolást jelent, a hírnév mindig hazugságot (ámítást). És a hatalom? A világi hatalom feltétele az erőszak.

Az artha szint sem tartható meg. Nem várt betegség, egy ellenség, a hirtelen bekövetkező sorstragédia mindent magával ragad. A hatalom és vagyon minden birtoklója egy sorsdöntő pillanatban felismeri, hogy egyedül van.

Ezek a mélypontok azok, amelyek az embert a következő fokozathoz vezetik. A dharma szinten megjelenik a közösség, és az ember meggyújtja magában az "áldozat tűzét". "Nem én, hanem a többi." A hazám, a nemzetem, a családom, a szűkebb baráti társaságom, az országom, a városom, a népem. A történelmi rang. Életemet föláldozom a nemzetemért - mondja a hős. "Kinek drágább rongy élete" - mondja Petőfi -"mint a haza becsülete." Ebben az emberben fejlett önérzet, büszkeség és méltóság van, ugyanakkor gőg és gyűlölet. Ez már nem a hírnév, a vagyon, vagy a hatalom sóvárgása, hanem az önfeladásnak a legelső fokozata: "életemet odaadom a családomnak, népemnek, hazámnak". Hamvas azt mondja, lehetnek névtelen hősök is, apák, édesanyák, tanítók, akiknek nevét "csak" az élet könyve őrzi. Ez még nem a végső hazaérkezés, de magas emberi rang. Rákóczi, Kossuth, Ghandi, Martin Luther King, Nelson Mandela. Nem véletlen, hogy századokra kisugárzó hála övezi őket. Egyszer azonban minden történelmi rang elhomályosul, és a történelmi hírnév, vagy maga a történelmi emlékezet is elenyészik. Gyakori az is, hogy saját közössége, népe nem ismeri föl áldozatát, gúny, mellőzés éri, és megkeseredik. Bárhogy is, ezen az érettségi fokon kezdődik el a vágyakról való lemondás magasztos útja.

Ha egy körívben képzeljük el az érettség stádiumait, akkor első körnegyedében az életkultusz, a külön lét fölépítése és táplálása dominál. A másodikban a világban való biztonság és stabilitás megszerzésének naiv vágya. A harmadik a történelmi rang és a szociális áldozat körnegyede.

És a negyedik? - Amire igazán vágysz, azt meg is kapod, tanítják a hinduk.

A negyedik stádium a dnyána - az Én megismerésének útja. Ez az emberhez méltó legmagasabb vágy, ugyanis a helyes önismeret megszerzése vezethet csak el a káprázatvilágból való megszabaduláshoz. Dnyána móksa, tanítja Patanzsali Jóga-szútrája, ez a "megismerés általi megszabadulás". A dnyána-jóga azt tanítja, hogy a tudatlanság kényszeréből kilépni készülő lélekben a helyes önismeret vágya mindennél erősebb. Az ember ezen a szinten minden testi-lelki-szellemi képességét hajlandó feláldozni. Öröm, gyönyör, élvezet, jólét, biztonság, hírnév, társadalmi rang, hála, megbecsülés érdektelen. Legfőképpen maga a "kis én".

Az életéhség csak ezen a szinten alakul át üdvösségvággyá. Csakhogy az üdvvágy is ugyanannyi kísértésnek van kitéve, mint a vágykielégítés bármely alacsonyabb szintje. Az üdvvágyban még nagyon jól el tud rejtőzni a kis én gőgje. "Én példásan megteszem Isten felé a kötelességemet. Mindenkinél különb vagyok, és biztos jutalomra számíthatok." - Ez a szentek csapdája. "Nekem, aki a legmagasabb tudatállapotba kerültem és a helyes utat megismertem, feltétlen engedelmességgel tartozol." - Ez a mesterek csapdája. "Egyedül én képviselem az ortodoxiát, az igaz hitet" - Ez a főpapok csapdája. Minden vallásháború gyökerében az ortodoxia hübrisze rejtőzik. "Minden lényt meg kell mentenem" - Ez a bodhiszattvák csapdája. "Aki azt hiszi, hogy van lény és van megszabadulás, nem nevezhető bodhiszattvának", mondja Buddha. A buddhista hagyományban az üdvről is le kell mondani. A szúfi Ibn Karram pedig így kiált föl: "több vagyok, mint az üdvöm".

A megszabadulás felé vezető úton a gyors előrejutás nagyon kevesek lehetősége. Erre csak a legöregebb lelkek képesek. Helyes megfogadni a kínaiak tanácsát: a mértéken sem túlmenni, sem alatta maradni. Az élet egyéni mértékének megfelelő finom áthangolása mindenki számára lehetséges. Néha egy év, néha egy egész élet kell ahhoz, hogy valaki tudatszintet váltson. Az idő nem valóság. Hamvas Béla úgy fogalmaz, hogy azon az egy lépésen kívül, amit az ember a születésétől a haláláig megtehet, semmi egyébnek nincs sem értéke, sem értelme. Az egyetlen lépés az, amikor valaki az én és a vágyak rabságából az énfeladás útjára lép. Az emberiség nagy tanítói mind az én felszámolásának módszerét tanítják. Nincs szükség rideg aszkézisre, sem misztikus mutatványokra. Spirituálisan érett emberek az élet örömeit nem utasítják el, csupán nem helyezik a fő helyre. Tudják, hogy az életet kár megkínozni, hiszen úgy is van annak elég baja. Állandó, reménytelen harcban áll a lebontó erőkkel, hiszen a testhez között élet megmenthetetlen. Hiába minden klinika, és hiába a legrafináltabb gerontológiai terápia. Az ember végső otthona nem ebben a világban van. Ide sajátos, nagyon nehéz küldetéssel érkezett. De ha örökre itt kellene raboskodnia, hogyan térhetne haza.